Orbán és Sarkozy
Bár a magyar közvélemény mérsékelt érdeklődést mutat a világpolitikai folyamatok iránt, a politikai szereplők megítélésében mégis fontos szerepe van a külföldi elismertségnek. A választók ugyanis kompetensebbnek, a kormányzásra alkalmasabbnak tartják a jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező politikai szereplőket. A pártok és politikusok nemzetközi szerepvállalása így ma már legalább annyira belpolitikai célú imázsépítés, mint klasszikus külpolitikai-diplomáciai tevékenység.
A Fidesz tavasszal indított imázskampányának hangsúlyos eleme, hogy Orbán Viktor rendszeresen hivatkozik a frissen megválasztott francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy személyére és politikájára. A Sarkozy (ritkábban Merkel) – Orbán párhuzamnak két – a Fidesz arculata szempontjából – fontos üzenete is van:
1. külföldön elismert, sikeres és európai szinten is jelentős politikusok sorába igyekszik emelni a Fidesz elnökét,
2. igazolni kívánja a Fidesz politikai irányvonalát és stratégiáját.
A Fidesz által kialakítani kívánt képet erősíti, hogy Nicolas Sarkozy és Orbán Viktor politikája között valóban sok a hasonlóság, gyengíti viszont néhány hangsúlyos eltérés. Ilyen például a piachoz, vagy a nagy állami rendszerek (oktatás, egészségügy) reformjához való hozzáállás. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy Sarkozy és Orbán politikai pozíciója alapvetően más.
Nagy jobboldali uniók
A Nicolas Sarkozy vezette francia UMP (Népmozgalmi Unió) két egyesítési folyamaton ment keresztül. 2002-ben az előretörő szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) elleni unióként jött létre (eredeti jelentése: "Unió az Elnöki Többségért" és Jacques Chirac támogatását szolgálta az elnökválasztáson. Az eredetileg FN-ellenes szövetséget azonban belső konfliktusok emésztették Jacques Chirac második elnöki mandátuma idején (2002-2007). Így 2004 után, Sarkozy pártelnöksége idején végbement egy második egységesítési folyamat, amelynek során a köztársasági elnökséget megcélzó Sarkozy párton belüli ellenfelei végül valamennyien kiálltak mellette.
Ezzel szemben a Fidesz szövetséggé alakulása a 2002-es választási vereség után, kifejezetten a baloldal ellenében zajlott le. A párt szervezeti átalakítása, valamint az "egy a tábor, egy a zászló" néven ismertté vált politikai stratégia Orbán Viktor azon elképzeléséből indult ki, amely szerint az egységes baloldallal szemben csak egy egységes jobboldal veheti fel a versenyt. Ráadásul alig volt arra példa, hogy az Orbán Viktor vezető szerepéről és stratégiájának helyességéről szóló párton belüli viták a nyilvánosság elé kerültek volna. A Fidesz elnökének nem kellett olyan jobboldalon belüli versennyel számolnia, mint Sarkozynek Franciaországban. Ebből kifolyólag míg Sarkozy kénytelen volt megnyerni magának a jobboldal vezető politikusait (így például Dominique de Villepin volt miniszterelnököt, vagy Jacques Chirac korábbi államfőt, aki pedig az utolsó pillanatig halogatta Sarkozy hivatalos támogatását), addig Orbán inkább a jobboldaliságát – sőt, időnként indirekt megfogalmazással a nemzeti mivoltát – vitatja el azoknak a politikusoknak, akik nem támogatják a Fidesz politikáját.
Szélsőjobboldalhoz fűződő viszony
Mivel a francia és a magyar jobboldali uniók erősen különböző politikai körülmények között jöttek létre, Sarkozy és Orbán szélsőjobboldal felé történt nyitása is eltérő módon ment végbe. Mert bár igaz, hogy Orbán Csurka Istvánnal szemben alkalmazott módszerére kifejezetten hasonlított az, amikor Sarkozy kijelentette: őt nem Le Pen, hanem a Nemzeti Front szavazói érdeklik, a szélsőjobboldalhoz fűződő viszony jellege alapvetően más a két politikus esetében.
Sarkozy, aki 2002 és 2004 között belügyminiszter volt a Raffarin-kormányban, jórészt a bevándorlás és a nemzeti identitás témájával üzent a szélsőjobboldali választók irányába. Az elnökválasztási kampányban bejelentette, hogy megválasztása esetén létrehozza a Bevándorlásügyi és a Nemzeti Identitás Minisztériumát, amelyet ma Brice Hortefeux vezet. Amikor a bevándorlás és a nemzeti identitás fogalmának egybevonása miatt Sarkozy-t azzal vádolták politikai ellenfelei, hogy a szélsőjobboldal téziseivel "flörtöl", az elnökjelölt úgy válaszolt: "Nem látom, hogyan tudunk integrációról beszélni, ha nem beszélünk arról, hogy kik vagyunk." Ez a mondat jól érzékelteti, hogy a bevándorlás kérdése kapcsán Sarkozy kommunikációs előnybe került a sokszor önellentmondásos baloldali érveléssel szemben. Így bár igaz, hogy Sarkozy ezzel hódította el a Nemzeti Front szavazóinak egy részét, a bevándorlás kapcsán tett megnyilatkozásai ennél jóval szélesebb körben leltek pozitív visszhangra, hiszen a bevándorlás kérdése Franciaországban valóban jelentős társadalmi és politikai probléma.
Ehhez képest – a Magyarországon központi témának aligha nevezhető bevándorlás példájánál maradva – Orbán Viktor egy eredetileg 2001-ben (tehát saját kormányzása idején) készült népesedéspolitikai modellszámításra hivatkozva egymillió ázsiai bevándorlóval riogatja rendszeresen az idegellenességre fogékony választói réteget. A Fidesz-elnök politizálásának ezen apró eleme jól mutatja a két politikus helyzete közötti eltérést. Sarkozy úgy vette át a Nemzeti Front legfontosabb témáját, hogy közben a baloldalnak nem sikerült őt beszorítania a szélsőjobboldalra. Orbán politikáját viszont gyakran sikerrel kapcsolják politikai ellenfelei a szélsőjobboldalhoz, mivel sok téma kapcsán időről időre megszólítja a radikálisokat.
A különbség Sarkozy és Orbán eltérő pozíciójából és stratégiájából fakad. Az eredetileg a Nemzeti Fronttal szemben megszerveződött UMP elnökjelöltjeként Sarkozynek szüksége volt a szélsőjobboldali szavazókra, de az UMP sosem kívánta átvenni a Nemzeti Front választóinak képviseletét. Ezzel szemben Orbán nyílt törekvése, hogy a Fidesz legyen az egyetlen párt a jobboldalon. A következmény, hogy míg Franciaországban, a 2007-es elnökválasztás során a szélsőjobboldali választók egy része mozdult el az UMP irányába, addig Magyarországon 2002 óta a Fidesznek kell időről időre elmozdulnia a szélsőjobboldali választók irányba.
A szakítás politikája
Az elnöki posztra készülő Sarkozy a "nyugodt szakítás" jelszavával kampányolt. Belügy-, majd gazdasági miniszterként, később pedig pártelnökként kormányzati pozícióból kommunikálta azt, hogy Franciaországnak "váltania kell". A választási eredmények szerint sikeresebben tette ezt, mint az ellenzékből kampányoló szocialisták. Sarkozy két hagyatékkal kívánt szakítani: 1968 örökségéből született társadalmi liberalizmussal (tehát nem a gazdaságival), továbbá a reformoktól ódzkodó Jacques Chirac politikájával. Sarkozy így attól a politikai ciklustól határolja el magát, amelyben ő maga is szerepet vállalt, és amelyen keresztül felküzdötte magát az elnöki székbe.
Sarkozy – Orbánhoz hasonlóan – gyakran kétértelmű érvelést alkalmaz. A szakítás politikájának indoklása során egyszerre próbál megfelelni az állami beavatkozáshoz erősen ragaszkodó francia választóknak, valamint a globalizáció kihívásának. A szabad piaci versenyhez való alkalmazkodás fontosságát így például a munka értékének hangsúlyozásával ellensúlyozza. A gazdaságra és a piacra vonatkozó üzeneteit Sarkozy éppúgy morális és nemzeti kategóriákba igyekszik csomagolni, mint hazánkban Orbán. Eszerint a piacot "morális felügyelet" alá kell helyezni, a nagyvállalatokat nemzeti tulajdonban kell tartani, a szorgalmas munkát pedig a legfőbb erkölcsi értéknek kell tekinteni.
Ezzel azonban hasonlóságok sora véget is ért. Sarkozy ugyanis – minden demagógiája ellenére – egyértelműen az állami újraelosztás csökkentése mellett foglal állást. Érvelésében az általa preferált "korán kelők" kategóriája szemben áll az "állami juttatásokból élők" kategóriájával, és folyamatosan hangsúlyozza, hogy a francia gazdaság ma rugalmasabb munkaerőpiacot és fokozottabb öngondoskodó viselkedést igényel a polgárok és az intézmények szintjén egyaránt. Sarkozy éppúgy mindenkihez próbál szólni, mint Orbán, de alapvetően a francia jóléti állam beidegződésein próbál puhítani. A Fidesz elnöke ezzel szemben – bár folyamatosan adó- és járulékcsökkentést hirdet – nem próbál szakítani a Kádár-rendszerből örökölt, állami paternalizmust igénylő társadalmi mentalitással, pártja pedig épp a kormány öngondoskodásról szóló üzeneteit támadja a leghevesebben.
Mindezek alapján a nagy állami rendszerek reformjának vonatkozásában kiáltó az ellentét Sarkozy és Orbán politikája között. Sarkozy gazdasági miniszterként ugyan nem tartóztatta meg magát az állami beavatkozásoktól, de privatizálta az energiaszektor egy részét. Az amerikai egyetemek képzési színvonalával példálózott, amikor a francia felsőoktatás versenyképességét elősegítendő az intézmények pénzügyi autonómiájának kiterjesztése mellett kardoskodott. Ezzel kapcsolatban attól sem riadt vissza, hogy szembemenjen a hagyományosan baloldali szavazóknak számító francia egyetemi oktatók akaratával. Az egészségügy terén – éppen a magyar kormányoldal érveléséhez hasonlóan – az állami finanszírozás fokozódó nehézségeire hívta fel a figyelmet. Sarkozy egy esetlegesen bevezetendő ápolási díj kapcsán, 2006. június 27-én elmondott beszédben egyenesen úgy fogalmazott: "Nem lehet állandóan több pénzt ígérni anélkül, hogy feltennénk a költségek kérdését (…), ez az egyetlen módja annak, hogy felelősséggel ruházzuk fel a betegeket." Nagy kérdés, hogy miként hasonlítható mindez a vizitdíj elutasítását politikája középpontjába állító Fidesz-elnök retorikájával.
A legfőbb eltérés azonban nem is Orbán és Sarkozy politizálásának tartalmában, hanem sokkal inkább annak dinamikájában mutatkozik. A francia elnök érvelésében ugyanis a szakításra azért van szükség, hogy lendületben tartsa az UMP politikáját, és e lendület segítségével megreformálja Franciaországot is. A Fidesz elnöke ezzel szemben statikusan politizál: évek óta ugyanazokra az üzenetekre épít, miközben élből elutasítja a kormány minden egyes lépését. Ráadásul Orbán politikája gyakran visszarántja saját pártját is, így például a "Jövőnk" vitairat hiába kínálta a megújulás lehetőségét a Fidesz számára, a pártelnök Egy az ország című könyve gyakorlatilag agyoncsapta a kezdeményezést, hiába próbálta meg az ellentmondást tusnádfürdői beszédében már inkább feloldani.
Bár Sarkozy politikai pályafutása a hetvenes években kezdődött, az UMP-t csak 2004-től vezette, államfővé választása pedig valódi generációs változást hozott a francia jobboldalon, ezért hirdethette meg hitelesen a szakítás politikáját. Kérdés, hogy a Fideszt a rendszerváltás óta vezető Orbán Viktornak sikerülhet-e hitelesen "túllépni önmagán", vagy, hogy egyáltalán szándékában áll-e.
Funkciók és szerepek
A politikai funkcióhoz, pozíciókhoz szerepek tartoznak, a funkciót betöltő személy azonban hatással van magára a funkcióra: alakítani, formálni képes magát a pozíciót. Ezen a téren széles mozgástere van egy politikusnak, ám a megvalósított szerep mégis csak akkor lehet hiteles, ha megfelel a viselt funkciónak, pozíciónak.
Sarkozy az elnöki poszt megszerzése előtt végigjárta a politikai szamárlétrát, arra éveken keresztül készült, és első (hosszú) nekifutásra sikerrel is járt. Kormányzati és pártbeli funkciók rotációjára alapozta győzelmét: belügyminiszterként, gazdasági miniszterként és pártelnökként szerepelt a közéletben, mindig versenyben és saját pozícióknak megfelelően politizálva jutott el az Elysée-palotáig. Alkalmazkodó képességét jelzi az is, hogy államfőként látszólag máris átlépett a pártpolitikán, azzal, hogy az általa kinevezett kormányba hat baloldali politikust vont be.
Orbán ezzel szemben két elveszített választás után is a Fidesz megkérdőjelezhetetlen vezéreként, és egykori kormányfőként viszonyul saját ellenzéki pozíciójához: 1998 és 2002 közötti miniszterelnöksége folyamatosan jelen van, és hatással van arra a szerepre, amelyet a Fidesz elnöke ellenzéki pozícióban alakított ki magának. Orbán Viktor így sokszor nem a pozíciójának megfelelően politizál, ami pedig folyamatosan támadhatóvá teszi a személyét és a pártját.
