Orbán és a félbevágott parlament

A tömegdemokrácia és a modern média közegében zajló politika aligha képzelhető el egy mondatba sűrített üzenetek nélkül. Az ilyen politikusi megnyilvánulások kapcsán nem feltétlenül érdemes a politizálás minőségének romlásáról vagy éppen javulásáról beszélni, arról viszont igen, hogy mi van az egyes kijelentések mögött. A Political Capital ezért időről időre nyomába ered a nyilvánosságban kiemelt üzenetté váló politikusi mondatoknak, és elemzi azok hátterét. Ezúttal Orbán Viktor 200 fős parlamentre vonatkozó megszólalását vizsgáljuk.

A parlament létszámának csökkentése a hazai politika egyik visszatérő, kedvenc toposzainak egyike. Előnye egyrészről, hogy rendkívül népszerű, hiszen politikusi „önmérsékletet” tükröz; másrészről – mivel sosem jut el a megvalósítás fázisába – nincsen valódi tétje, néhány év elteltével újra és újra felvethető, ráadásul – mivel kétharmados többséget igényel – nem is számon kérhető. A baloldalon is gyakran felvetődő javaslat (2004-ben Medgyessy Péter, 2005-ben Fodor Gábor, 2006-ban pedig Gyurcsány Ferenc vetette fel a parlament létszámának csökkentését) változó részletezettségű konkrét tervekben ölt testet. A felvetések közös vonása ugyanakkor (mely alól a Fidesz jelenlegi felvetése sem kivétel), hogy hiányzik mögülük a politikai akarat. Bár a választási rendszer átalakítása még kedvezhet egyik vagy másik pártnak, önmagában a létszám csökkentése éppen a parlamenti pártok legelemibb érdekeivel megy szembe. A bonyolult hazai szabályozás miatt egyértelműen kijelenthető, hogy a parlament létszámának jelentős csökkentése, a választási rendszer radikális átalakítása nélkül nem hajtható végre. 

A Fidesz az utóbbi hónapokban kormányzóképességének bizonyítása és a hosszabb távon számára veszélyt jelentő politikai hitelvesztés kockázatának csökkentése érdekében – a népszerű politikai üzenetek megtartása mellett – tervezett kommunikációs váltást hajtott végre. Ez leglátványosabban a Fidesz-elnök gazdasági szereplőkkel történt egyeztetései során (ld. például a nyugdíjakkal, a költségvetési konszolidációval vagy az orosz tőkebefektetésekkel kapcsolatos kijelentéseket), valamint abban a médiakampányban mutatkozott meg, amelyet Orbán Viktor a Kéri-körben tett kijelentéseinek nyilvánosságra kerülése után folytatott. Ez a kampány egészül ki azzal, hogy a Fidesz az Erős Magyarország programra való hivatkozás mellett konkrét szakpolitikai kérdésekben általában korábbi kezdeményezéseit, indítványait húzza elő, elősegítve ezzel a saját tábor, a bizonytalan szavazók és a gazdasági szférának szóló üzenetek közt húzódó szakadék áthidalását. 

A költségvetési hivatal, vagy a pártfinanszírozás példája mellett így került elő ezen a héten kisebb létszámú parlament létrehozására tett korábbi Fidesz javaslat is. Orbán Viktor az Origo Vendégszobájában egy az országgyűlési képviselők számának csökkentésére vonatkozó kérdésére válaszolva úgy fogalmazott: „A parlament asztalán fekszik Navracsics Tibor előterjesztése, egy kész törvényjavaslat a parlament létszámának a mai 386-ról 200-ra való csökkentéséről. Ez a mi programunk.” 

A „kész törvényjavaslat” nem más, mint egy 2006. júniusi képviselői önálló indítvány, amely az alkotmányban rögzítené, hogy „az Országgyűlés (…) legfeljebb kétszáz képviselőből áll”, illetve felszólítja a kormányt, hogy „gondoskodjon az e törvény végrehajtásához szükséges törvényjavaslat Országgyűlés elé terjesztéséről”. Igaz, ezt az indítványt a Fidesz már számtalanszor próbálta sikertelenül napirendre tűzni, az továbbra sem tudható, hogy a legnagyobb ellenzéki párt milyen módon tartja célszerűnek a választási törvény módosítását. 

A Fidesz választási szakértőinek korábbi nyilatkozataiból továbbra is arra következtethetünk csak, hogy a jelenlegi rendszer mechanizmusait megtartva egyszerűen megfeleznék mind a (területi és országos) listás, mind az egyéni mandátumok számát; tény, ezzel a módszerrel 193 fős parlament alakulhatna, ami belül marad a 200 fős álomhatáron. A közismerten összetett magyar választási rendszer torzító hatásai azonban egy „félbevágás” következtében oly mértékben erősödnének fel, hogy értelmetlenné tenné a kompenzációs és a területi listák kombinációját, és aggályos volna az egyéni választókerületek területének megduplázása is. 

Ha ugyanis 176-ról 88-ra csökkenne az egyéni körzetek száma – ahogy azt már korábban, a Figyelő 2007/35. számában megírtuk –, az azt eredményezné, hogy a jelenlegi körülbelül 57 ezer helyett átlagosan közel 114 ezer embert kellene reprezentálnia egy képviselőnek. Márpedig minél nagyobb lakosságot ölel fel egy választókerület, annál kisebb mértékben jeleníthetők meg a helyi érdekek a parlamentben, és annál kevésbé éreztethető a választókkal, hogy valódi képviseletük van az országos politikában. A rendszer mechanizmusa azonban nem ennek okán, hanem a területi listákról nyerhető mandátumok feleződése következtében mondana csődöt. 

A területi listák már ma is működőképességük határán mozognak: 3 megyében 4, 11 további megyében pedig 5-6 területi mandátum osztható csak ki, márpedig ilyen kevés mandátumot bajosan lehet a választói akaratot arányosan leképezve elosztani. Jól mutatja ezt, hogy ebben a 14 megyében a 10 százalék alatt teljesítő pártok nemigen juthatnak területi mandátumhoz (1998-ban az FKgP 11 százalékos Nógrád megyei eredménye is kevés volt ehhez), és jóval „drágább” (több töredékszavazatból összegyűlő) kompenzációs helyekkel kénytelenek vigasztalódni. 

Ha megfeleznék az elnyerhető mandátumok számát, a területi listák rendszere képtelen volna betölteni arányos elosztási funkcióját: 15 megyében mindössze 2-3 mandátumért folyna a harc, ami azt eredményezné, hogy 20-30 százalékos teljesítmény is kevés lehetne egy területi képviselői helyhez. Ez teljes mértékben értelmetlenné tenné a területi listák fenntartását, több mandátumos választókerületekké, „ál-listákká” silányulnának a megyei listák; az arányosság elvét ezen az ágon is felváltaná a többségi logika. 

Ha a Fidesz nemcsak egymondatos üzenet szintjén gondolkodik legfeljebb 200 fős parlamentben, akkor a nyilvánosság – vagy legalábbis a többi parlamenti párt – elé kellene tárnia azt is, hogy miképp tartja azt megvalósíthatónak. Mivel egyértelmű, hogy a „feleannyi képviselővel minden maradjon a régiben”-elv kivitelezhetetlen, nem megkerülhető az állásfoglalás abban a kérdésben, hogy a létszámcsökkentés a választói akarat pontosabb leképezésével, avagy a mindenkori győztes további erősítésével járjon-e együtt. Kérdés továbbá az is, hogy mindez egy egyszerűbb, a választók számára is érthető rendszer keretében történjen-e, vagy maradjon Európa egyik legbonyolultabb, és ebből kifolyólag egyik legkiszámíthatatlanabb választási szisztémája a magyar.