Patyomkin-nagyhatalom – 5 pontban az augusztus 20-ai diplomáciai nagyüzemről

Az Orbán-kormány az államalapítás ünnepét egy keleti diplomáciai offenzíva megvalósítására használta fel. A nemzeti ünnep, a népszórakoztatásra szolgáló „Európa legnagyobb tűzijátéka” és az atlétikai világbajnokság kombinálása a diplomáciai showműsorral Magyarország jelentőségét volt hivatott emelni, ugyanakkor Patyomkin-nagyhatalomként közszemlére tette a magyar külpolitika relatív sikereit és zsákutcáját is.

1. Az augusztus 20-ai találkozóknak elsősorban (geo)politikai és legitimációs jelentőségük volt. Az apropót a nemzeti ünnep és az atlétikai világbajnokság egyszerre szolgáltatta. Ezek az események kifejezik a nemzet erejét, nagyságát és biztosítják a „cirkuszt” a nép számára. A mindenkori autoriter rendszereknek ezért fontosak a nagy nemzetközi sportesemények. Mindehhez dukált az a diplomáciai körítés is, amivel Orbán Viktor azt kívánta megmutatni, hogy az általa fémjelzett rendszer meghatározó államok és politikusok támogatását élvezi.
2. Mégis, Magyarország elszigeteltsége épp ezzel a látványos VIP-páhollyal vált nyilvánvalóvá. Egyetlen EU-tagállam regnáló vezetője sem jelent meg, közülük is a V4-országok, azon belül Lengyelország távolmaradása volt igazán látványos. Helyettük olyan bukott illiberális politikusok képviselték a régiót, mint a volt szlovén vagy cseh miniszterelnök. Azerbajdzsánról, Kirgizisztánról, Türkmenisztánról, Üzbegisztánról vagy Bosznia-Hercegovináról a magyar választók nem sokat tudnak, így arra tudja a kormány felhasználni a jelenlétüket, hogy ismételten bizonyítsa a keleti nyitás amúgy kétes sikerét.
3. Kézzelfogható jelentősége valójában csak az Erdogan-látogatásnak volt. Orbán Viktor már jó ideje az „Ankara-Moszkva-Berlin” hatalmi háromszög által határolt térben határozza meg Magyarország geopolitikai helyét. Törökország kétségkívül kulcsfontosságú partner a NATO-ban, ahogy a finn és a svéd csatlakozás hosszas késleltetése is mutatja. A szorosabb magyar-török viszony lehetőséget nyújthat az Orbán-kormány számára, hogy a török farvízen tudjon lavírozni, ezzel is növelve a nyugati szövetségesi rendszerekben rendkívül korlátozott, sokszor csak blokkoló vétókban érvényesíthető mozgásterét. Nem hiába udvarolta körül Erdogant a magyar miniszterelnök az újraválasztása után, amit a török elnök a decemberben aláírandó kiemelt stratégiai partnerséggel fog meghálálni. Gazdaságilag szintén Törökország szerepe meghatározó, ahogy az energiabiztonság szempontjából is. Ha Ukrajna területén ellehetetlenülne az áthaladó gáztranzit, a déli Török Áramlaton keresztül juthat Magyarország orosz, azeri vagy türk energiahordozóhoz, míg LNG-gáz Katarból érkezhet.
4. A türk kapcsolat annyira fontos, hogy ilyenkor a kereszténység védelme sem számít. A keleti nyitás politikájának jegyében Magyarország megfigyelő státuszt szerzett a Türk Tanácsban, és a kormányzati kommunikációnak is részévé vált a „türk” rokonság hangsúlyozása. A muszlim Azerbajdzsán – amelynek elnöke is a Karmelita kolostorból tekintette meg az augusztus 20-ai tűzijátékot – a legutóbbi azeri-örmény konfliktus részeként épp most éhezteti ki a vitatott Hegyi-Karabakh régió még örmény kézen lévő területének keresztény lakosságát; mégsem hallottunk azzal kapcsolatos hírt, hogy Orbán Viktor ezt számon kérte volna Aliyeven.
5. A csúcstalálkozó résztvevőinek névsora egyszerre üzenet a hazai választóknak, illetve a NATO- és uniós partnerországoknak, hogy kik a magyar kormány „barátai” és „ellenségei”. A magyar miniszterelnök következetesen „barátainkként” emlegette vendégeit, ami elsősorban a hazai nyilvánosságnak szólt: lám, a Nyugat elutasít, de Keleten tárt karokkal fogadnak. Mindez illeszkedik a kormányzati propaganda „barát” és „ellenség” kijelöléseihez, amely a Nyugatot, Brüsszelt vagy az Egyesült Államokat (szinte) ellenségként kezeli, miközben a keleti autokráciákat vagy diktatúrákat kritikátlanul, kedvező fényben tünteti fel. Mind emiatt egyre kevésbé bíznak az uniós vagy NATO-partnerországok egy olyan kormányban, amely kiemelt kapcsolatokat tart fenn az Oroszország által vezetett posztszovjet Független Államok Közössége tagjaival, különösen a jelenlegi orosz-ukrán háború kontextusában. A „barátok” felsorakoztatása erőfitogtatás is a nyugati országok felé a várhatóan konfliktusoktól fűtött őszi politikai szezon előtt. Ráadásul, az Orbán-kormány lépései egyszerre diverzifikálják az ország energiaellátását és fenntartják a gazdasági-politikai függést a Kremltől. Erre utaló politikai jel lehetett, hogy a csúcstalálkozón szintén részt vett Rusztam Minnyihanov, Oroszország Tatár Köztársaságának vezetője, aki az orosz invázió kezdete óta egyike az Európai Unióba látogató magasabb rangú orosz tisztviselőknek.